Szegedi vágott cipó, vagy valami hasonló.

Megint rám jött! Mi, mi, hát az alkotási láz! Ilyenkor mindent elfelejtek, keverek, kotyvasztok recept nélkül, és valahogy mindig jól jövök ki belőle. Persze azért vannak alapismereteim, amiket a hosszú évek alatt szedtem össze, vagy talán inkább ragadtak rám. Amit igazán szeretek, azt soha nem kellett tanulnom. Így voltam gyerekkoromban a kémiával, amit imádtam, és ösztönösen éreztem az összefüggéseket. 

Ez más! A kajának is sok köze van a kémiai folyamatokhoz, de sem  a főzést, sem régebben a kémiát nem tudományos fokon műveltem. Az ételkészítés összefüggéseit nem kell tanulnom, de ha hallom megjegyzem őket. Így van ez a sütéssel is, és bár ritkán kerülök ilyen helyzetbe, soha nem kellett előtte recepteket bújnom órákig. Vannak bizonyos szabályok, amikről már hallottam különféle főzős műsorokban, ösztönösen tudom alkalmazni őket. 

Közeli rokonságom  - anyósom, sógornőm, unokahúgom - nálam vendégeskedik néhány napig, és indultak volna reggel kenyérért. Stop! - Mondtam. Ha megfelel, csinálok vacsorára néhány péksütit, amit előre magam sem tudtam behatárolni, minek fogok hívni. Az elkészítésben, a kinézetben viszont biztos voltam. Leginkább a szegedi vágott cipócskákra hasonlít, de mégis valami egészen más. Engem a végeredmény érdekel az pedig tökéletes lett. Úgy készítettem, hogy szendvicshez megfeleljen, és nem, hogy csak megfelelt. Az utólagos konzultáció rendkívül biztató volt a végeredményt illetően, így fel lettem hatalmazva arra, hogy a jövőben is magamra öltsem amatőr pék jelmezemet. Fiatal koromban dolgoztam egy pékségben két hétig nyári munkán, de sosem gondoltam volna, hogy ennyi hasznos tudást szívok magamba. Pedig akkor még nem érdekelt ennyire a gasztronómia.

Ha pedig valakit a sok felesleges duma után végre a recept is érdekelne, olvasson tovább!

Hozzávalók:

300 g. finomliszt,
200 g. rétesliszt,
2 dl. tej,
4 kanál napraforgó étolaj,
1 csomag szárított porélesztő,
1 kiskanál só,
1 kanál tejföl.

A liszteket összekevertem az élesztővel, megsóztam, majd közepébe krátert csináltam, és beleöntöttem először az olajat, majd a tejet, és alaposan összedolgoztam a tejföllel is. 10 percig erősen dagasztottam kézzel, majd fél órát kelesztettem konyharuha alatt.

Újra összedagasztottam, és ismét kelt fél órát. Nagyobb méretű vágódeszkámon négy felé osztottam, és kisebb cipókat formáltam a tésztákból. Nyújtófa nélkül ököllel kilapogattam a tésztákat, majd mint a leveles tésztát felhajtogattam. Fentről, alulról, majd mindkét oldalról. Újra kilapogattam ököllel, és a két szemben lévő oldalon lévő tésztát ismét felhajtottam. Megfordítottam, így a hajtogatott felület került alulra. Cipócskákat formáltam mind a négy golyóból, és kilisztezett tepsire sorakoztattam. Minden cipót a tetején slicerrel két helyen bevágtam, vízzel megspricceltem, majd előmelegített sütőbe tettem.

A sütő aljára a beindításkor kisebb vízzel teli edényt szoktam tenni, így most is így csináltam. Mikor minden cipócska aranybarnára sült, még egyszer megspricceltem őket. 

Bár ritkán sütök bármit, soha nem féltem tőle. Bátorságom határtalan, talán azért, mert eddig nem találkoztam a kudarccal. Nem mondom, hogy soha nem voltak apró melléfogásaim életem során, de minden korrigálható ha elgondolkodunk előre a lehetséges megoldáson. A bátorság pedig félsiker! Na meg főleg a rutin. Ezért biztatok mindenkit arra, hogy ne csak alkalmanként álljon a konyhapult mellé, és próbálkozzon bátran. Akár receptből, akár receptek nélkül főz az ember, előbb - utóbb rájön bizonyos összefüggésekre, melyek élete során hasznosnak fognak bizonyulni. És senki ne féljen kísérletezni. Azok az ételek is, melyekről recept készült, első alkalommal valaki agyából kipattantak, elkészítették, majd lejegyezték elkészítésük mikéntjét. 
Lehet, hogy Te leszel a következő?

És lássuk miért is készült!