Serpenyős rostélyos

Vidám élményem fűződik egy réges-régi alkalomhoz. Kecskemétről tartottunk hazafelé, valamikor a 70-es évek derekán egy lövészversenyről. Lehettünk úgy 15-en a buszban, és az egyik út menti kifőzdére esett a választás egy korai vacsora elköltésére. Az "étteremben" az akkor megszokott, általános állapotok uralkodtak, de nem keltett rossz benyomást. Tiszta, de egyszerű székek, asztalok, az asztalokon vasalt, fehér abrosz, művirág, és az elmaradhatatlan vizes kancsó. Mivel vacsorázni tértünk be, hamarosan előkerült az étlap is. Nem volt valami óriási választék, így rövid tanakodás után, a főleg ifjoncokból álló társaság, az egyik hangadó felnőtt kísérő unszolására a leghangzatosabb nevű ételt rendelte. Ketten mást választottunk. Társamnak rossz tapasztalatai voltak az útszéli kifőzdékkel kapcsolatban, így mindenhol rántott húst rendelt. Én az általam jobban kedvelt cigánypecsenyét kértem, és mivel zenekar nem volt a helyiségben, biztos voltam benne, friss húsból készítik a pecsenyét.

A többiek "serpenyős rostélyost" rendeltek. A kísérő valószínű azért kötötte az ebet a karóhoz, mert az akkori szerény árakhoz képest is ez volt a legolcsóbb. Nem emlékszem már az árra, de valahol egy tízes körül lehetett a kaja ára savanyúval, kenyérrel együtt. A rendelést követően, kisvártatva kopácsolást hallottunk a konyha felől, és hangadó ismerősöm megjegyezte, hogy: készül a kaja! Így is volt. A pincér, már a rendelés felvételekor közölte, hogy a rántott húsra, és a cigányra kicsivel többet kell várni, de türelmesek voltunk. Ha láttatok már egy csomó meglepett, csalódott embert, mikor kihozták az ételt, röhögnétek a szitun. Mindenki tátott szájjal nézte a paprikás krumplit, amit eléjük raktak. Igaz, volt rajta egy szelet hús is, mert másképpen nem nevezhették volna "rostélyosnak"

Na erre senki nem számított! Még én sem, bár az elején sejtettem, valahol furfang van. A pincér furcsán mosolygott a rendelés felvétele közben! Étlap ügyben már akkor sem voltam hátulgombolós, de ezen az estén sokat tanultam. Nem dőltem be soha többet a különféle hangzatos, de ismeretlen nevű ételeknek! Van egy nagyon jó ismerősöm, mondhatni barátom, aki híres vendéglátós szakember, később szórakoztatóipari táltos, énekes, előadóművész, szépségipari szakember, de eredetileg szakács. Magyarországon mindenki hallott már róla valamilyen formában. Ő mutatta meg éttermében, hogy egy natúr sertésszeletből, percek alatt több tízféle kaját lehet varázsolni, előre készített ragukkal. Lehet, hogy az ominózus étterem szakácsa is hallott a módszerről valamikor régen, mert az ötlet, hogy a paprikás krumplira egy szelet natúr sertéssültet tegyenek, és elnevezzék egy jól hangzó, önmagát kínáló névvel, az egyszerűen fenomenális! Nem tudom, hogy a mi társaságunkon kívül hányan szívták még meg, de véleményen szerint sokan. Tehát a régi emlék kísért! Gyöngyvirágszálamnak valamikor elárultam tervemet, mert nálam minden a blogolás körül forog.

Tudta, ha paprikás krumplit szeretne készíteni, én is fellépek privát igényeimmel, de rögtön így is kezdett hozzá a főzéshez. Tegnap átalakultunk útszéli csárdává. Tudni kell, hogy még mindig nincs topon állapotom, így csak szerényen tudok részt venni a konyhai munkákban. Agyérgörccsel a fejemben eleve kudarcra lenne ítélve a teljes értékű munka. De azért vagyunk ketten! Nejem, mint más alkalmakkor most is törekedett arra, hogy jelenlegi képességeimhez mérten bevonjon a melóba, nekem pedig jól esik. Mivel a recept régi élményeimen alapul, én adtam az instrukciókat. Most pedig mint más esetben, a recept fog következni:

Hozzávalók:

3 kg. krumpli,
1 nagy fej hagyma,
10 dkg. szalonna,
3 db. nagyobb paradicsom,
1 testes lecsó paprika,
kevés őrölt kömény.

4 szelet sertéshús (lapockát használtunk)

Elkészítés: A szalonnát felcsíkoztam, zsírjára pirítottam. A zsír egyik részén megsütöttem a kiklopfolt hússzeleteket. A zsír másik felén az apróra vágott hagyma lett megpirítva, majd a nagyon apróra vágott paradicsom, és a felkockázott paradicsom is a fazékba került. Enyhén meg lett hintve őrölt pirospaprikával, majd a kockákra vágott krumplival össze lett forgatva, és fel lett öntve annyi vízzel, amennyi teljesen ellepte. Enyhén meg lett sózva, de csak módjával, mert a szalonna sós volt. Rövid idő alatt megfőtt. Gyakorlatilag a legegyszerűbb paprikás krumpli készült.
A sült sertéshússal tálaltam.

Igyekeztem követni az emlékeimben szereplő étel megjelenését, de biztosan nem sikerült volna híven rekonstruálni az eredeti állapotot. Nincsenek korhű éttermi tálalóeszközeim. Így amellett döntöttem, hogy saját ízlésem szerint jelenítem meg az ételt. Furcsa volt kicsit nosztalgiázni, de jól esett. A fotón látható adag, természetesen közel duplája volt annak, amit akkor tettek a társaság elé. Valószínű a csalódottság is oka volt akkor a rengeteg maradéknak. Most viszont, hogy készültünk rá, rájöttünk nem is annyira szörnyű a serpenyős rostélyos. Az akkor hozzárendelt uborkasalátát is kicseréltem valami teljesen újra. Balzsamecetes, vegyes salátát kínáltam mellé, amit földimogyoróval szervíroztam.
A sült szalonnát pedig megettük tízóraira. Terveimben szerepelt, hogy egy szép kakastaréjt is ráteszek a húsra díszítés gyanánt. De ember tervez, az étvágy végez!